Emberek vagyunk, lépten-nyomon emberekbe botlunk, az emberek kérdeznek, mi válaszolunk, cselekvésre késztetnek, cselekvésre késztetünk, döntéshelyzetbe kerülünk.
Kommunikálunk szavakkal vagy szavak nélkül, vagyis érintkezünk, létezünk, kölcsönhatásban a többiekkel.
A kölcsönhatás azt jelenti, hogy én is hatok a másikra, ő is hat rám.
Rá akarom venni valamire, és ő is rá akar venni engem valamire.
Ahhoz, hogy ez sikerüljön, mindenféle trükkhöz folyamodunk, még akkor is, ha ez egyáltalán nem szándékos, nem tudatos.
Ezeket a kommunikációs trükköket hívjuk játszmának, vagyis olyan ráhatási módszernek, ami egyszer-kétszer már bejött, ezért újra és újra elővesszük, hogy így hatást gyakoroljunk a másikra.
A játszmázás már egész kisgyerek-korban megfigyelhető.
A kisbaba nem szeretne egyedül játszani a járókában, azt szeretné inkább, ha anya felvenné és dédelgetné. Feláll a járókában, és kiabálni kezd.
Először csak simán ordít, de erre a mama nem figyel.
Ekkor sírni kezd, mire a mama odamegy, és azt mondja: most nem tudlak kivenni, ne bőgj, játsszál szépen egyedül.
Ekkor a gyerek módszert vált: nevetgél, kurjantgat, vicces hangokat ad ki, kedveskedik. Ezt már az anyuka sem bírja ki, odaszalad a járókához, felveszi a gyereket, megpuszilgatja, játszik vele.
És indul a játszma
A gyerek megtanulja, mi a kulcs a mamához.
Gügyögéssel, nevetgéléssel lehet levenni a lábáról.
Mostantól mindig ezt teszi majd, ha anya ölébe vágyik, és ha erre anya mindig ölbe veszi, kialakult a játszma.
Játszma lehet az is, ha az anya a sírásra reagál azzal, hogy kikapja a gyereket a járókából: itt nem lesz ilyen idilli a helyzet, mert mindahányszor a gyerek ki akar jönni, bömbölni fog, vagyis a mama bűntudatára fog hatni, így a mama nem örömmel és szeretetből veszi majd ki a járókából, hanem rossz érzéssel, idegesen.
A játszmákat persze nem csak a gyerekek ismerik, ez a képesség velünk marad felnőtt korunkra is.
Van, aki ügyetlenebbül csinálja, és mindig áldozat marad a játszmázásban, van viszont, aki igazi művésze lesz.
Eric Berne amerikai pszichiáter szerint háromféle én-állapot létezik:
·
a
szülői én,
·
a gyermeki én és
·
a felnőtt én,
Függetlenül attól, hány évesek
vagyunk. Hogy mikor melyik a domináns, attól függ, milyen érzelmeket vált ki belőlünk a másik ember, illetve a szituáció.
Ha éppen a szülői énünk szólal meg belőlünk, az azt jelenti, éppen olyan lelki állapotba kerültünk, mint valamelyik szülőnk szokott lenni, úgy reagálunk, ahogy ő reagálna.
A szülői énünk gondoskodik, utasít, szid, jutalmaz.
Ha a felnőtt énünk nyilvánul meg, tárgyilagosan értékeljük a helyzetet, előítélet-mentesen, indulatok nélkül.
A felnőtt énünk a fennmaradáshoz szükséges.
Adatokat dolgoz fel, számításokat végez, valószínűséget kalkulál: segítségével birkózhatunk meg sikeresen a külvilággal.
A gyermeki én annyit jelent: reagálásunk éppen olyan, mint lett volna kislány vagy kisfiú korunkban.
A gyermeki énünk lázad, dacol, spontán örül, vagy keseredik el, de az alkotótevékenységet is ő irányítja.
Melyik énem beszéljen?
Vegyünk egy példát. A férj így szól a feleségéhez:
– El kéne mosogatni, nincs egy darab tiszta tányér.
Vajon melyik énje szólalt meg?
Sok függ persze a hangsúlytól, a testhelyzettől, a gesztusoktól, de te tegyük fel, hogy a férj indulat nélkül, mint puszta tényt közölte a fentieket.
Nyilvánvaló, hogy a felnőtt énje szólt.
Mit válaszol erre a feleség?
Ha ő is “felnőtt”, azt mondja:
– Igen, már én is gondoltam rá. Ha te kiteregetsz, én elmosogatok.
Vagyis tényt közöl, megoldást keres.
Ha a gyermeki énje kerekedik felül, így válaszol:
– Miért pont én? Egész héten én mosogattam, már teljesen kiszáradt a kezem!
Vagyis megsértődik, felcsattan, sajnáltatja magát.
Ha a szülői énje van soron, így felel:
– Ha most szépen elmosogatsz, este lesz, meglepi.
Vagyis nevel, utasít, jutalmaz.
A különböző én-állapotaink hatással vannak a másikra, vagyis a legtöbbször az egyik én-állapot a másik emberből egy konkrét én-állapotot csalogat elő.
Ha a felnőtt énünk közöl valamit, nagy valószínűséggel a másik félnek is a felnőtt énje válaszol majd.
Ha a szülő énünk szól, a másikból a gyerek jön elő.
Ha viszont a gyerek énünk nyilvánul meg, a másikból a felnőtt ént csalogatjuk elő.
Szeresd magad feltételek nélkül!
Ha konfliktust szeretnénk kezelni, törekednünk kell rá, hogy ne essünk a játszmák csapdájába.
Például, ha a férjünk ránk förmed a szülői énjével, hogy:
– A fene egye meg, hogy soha nincs egy tiszta tányér ebben a büdös konyhában!
Vagyis leszid, bűntudatot kelt, haragszik, akkor ne a gyerek énünk válaszoljon:
– Ha még egyszer így rám kiabálsz, elmegyek, itt hagylak, többé nem látsz!
Vagyis ne zsaroljunk, fenyegessünk, hisztizzünk.
Hanem vegyünk egy nagy levegőt, és engedjük a felnőtt énünket megnyilvánulni:
– Valóban összegyűltek a tányérok. Mindketten ráérünk éppen, mit gondolsz, melyikünk mosogasson? Egyikünk mosogat, másikunk főz, rendben?
Az emberi játszmák felismerője és kutatója Eric Berne, az 1970-ben elhunyt amerikai pszichiáter.
Berne az úgynevezett tranzakció-analízis szülőatyja, amely egy olyan pszichológiai módszer, mely az emberi pszichét nem önmagában, hanem társas érintkezései függvényében vizsgálja.
Magyarországon is megjelentek művei, köztük a legnépszerűbbek az Emberi játszmák és a Sorskönyv.
Nincsenek megjegyzések:
Megjegyzés küldése