Egy molnár és a felesége elültettek a patak partján egy pici magocskát.
Nem telt el sok idő, és máris lehetett látni, amint az első zöld hajtás szelíden kibújt a földből.
A fa, ami tulajdonképpen még egyáltalán nem volt egy igazi fa,… először pillantotta meg a napot. Érezte levélkéjén a nap sugarainak melegét, és feléje nyújtózott.
Köszöntötte a maga módján, boldogan hagyta magát beragyogni és csodaszépnek találta, hogy a világon van és növekszik.
- “Nézd csak, hát nem kedves a mi fácskánk?!” -szólt a molnár a feleségéhez.
- “Igen kedvesem, ahogy mondod, szép fa.”
A fa elkezdett növekedni, nagyobb és magasabb lett, mindig tovább nyújtózott a nap felé.
Érezte a szelet és az esőt,élvezte a meleget és a biztos talajt a gyökerei körül,
és boldog volt. Valahányszor a molnár és a felesége eljöttek, hogy megnézzék,
megcsodálják és szépnek nevezzék, jól érezte magát.
Mert valaki szerette őt, ápolta, gondozta és vigyázott rá.
Nem volt egyedül a világon. Így megelégedetten növekedett,
és nem is akart semmi mást, mint élni és növekedni, érezni a szelet, az esőt, a földet és a napot.
Azt, hogy szeretik, és ő is szeretni akart másokat.
Egyik napon észrevette a fa, hogy különösen jó érzés volt egy kicsit oldalra nyújtóznia, mert onnan jobban sütött a nap a leveleire.
Így aztán egy kicsit balra kezdett nőni.
- “Nézd a mi fánk ferdén nő!” – mondta a molnár a feleségének.
– “Mióta szabad a fáknak ferdén nőniük, méghozzá a mi kertünk végében?
Pont a mi fánk!
Hozd csak az ollót, hogy egyenesre nyessük a fát!”
A fa keservesen sírt.
Az emberek, akik őt eddig olyan szeretettel gondozták,akikben bízott, levágták ágait,
amelyek közelebb voltak a naphoz.
Ettől kezdve nem nyújtotta ágait a nap felé.
- “Ugye milyen jó kis fa a miénk?!” – mondta a molnár a feleségének.
- “Bizony kedvesem, igazad van, a mi fánk egy jó fa.”
A fa kezdte érteni a dolgot.
Ha azt csinálta, ami kedvére volt és örömet okozott neki, akkor szemmel láthatóan rossz fa volt.
Akkor volt csak kedves és jó, ha azt tette, amit a molnár és felesége elvártak tőle.
Ezért aztán egyenesen fölfelé nőtt, és vigyázott arra, nehogy még egyszer ferdén nőjön.
- “Nézz oda, a mi fánk szégyentelen gyorsasággal nő a magasba.
Illik ez egy igazi fához?” –
mondta a molnár a feleségének, majd gyorsan hozta az ollót, és visszavágta az ágakat.
Ezen az éjszakán nagyon sokáig sírt a fa.
Miért vágták le csak úgy az ágait, amik nem tetszettek?
A fa dacos lett.
Nos jó, ha a magasba nem lehet, akkor majd széltébe növök.
Majd meglátják, mire mennek vele.
Végül is, ő csak növekedni akart, érezni akarta a napot, a szelet, a földet,
örömre vágyott és örömöt akart adni.
Bensőjében egészen pontosan érezte, hogy a növekedés helyes dolog,
így hát most oldalágakat hajtott.
- “Hát ezt nem tudom megérteni” – morgott a molnár a feleségének – “képzeld csak,
a mi fánk egyszerűen csak széltében növekszik. Illik ez?
Ezt nem engedhetjük meg neki, újból helyre kell nyesnünk.”
A fa már nem tudott sírni, nem volt több könnye.
Abbahagyta a növekedést.
Már nem volt öröm számára az élet.
Mégis, úgy tűnt, most legalább tetszik a gazdáinak.
“Ha az egész már nem is okoz igazi örömöt nekem, de legalább szeretnek.”
– gondolta fásult beletörődéssel a fa.
Sok évvel később arrafelé járt egy kicsi leányka az apjával.
Közben a fa felnőtté vált, a molnár és felesége büszkék voltak rá, mert “igazi, tisztességes, szép szabályos formájú” fa lett belőle.
A kicsi leányka megállt a fa előtt.
- “Apa szerinted is szomorúnak látszik ez a fa?”
- “Nem tudom, amikor kicsi voltam, mint te, még én is láttam, hogy egy fa örül vagy szomorkodik.
De ma már ezt nem látom.”
- “Apa, a fa tényleg szomorúnak látszik, biztosan senki sem szereti igazán.
Nézd csak, milyen rendesen nőttek az ágai.
Azt hiszem, egészen másként akart volna nőni, és ezért szomorú most.”
Amikor a leányka látta, hogy senki sincs a közelben, gyöngéden simogatni kezdte a fa kérgét. Közben halkan suttogta: “Én szeretlek téged kedves fa. Veled vagyok.
Ne add fel, te csak légy önmagad!”
Együtt élték át a csodát, ahogy a fa nagyon óvatosan, először félénken és tétován,
majd kicsit bátrabban, végül erőteljesen növekedni kezdett.
Telve életörömmel görbén lefelé növesztette ágait, mintha először
csak hajladozni akarna, és kinyújtóztatni a tagjait.
Azután oldalirányba növelte ágait, mintha az egész világot a karjaiba akarná zárni,
majd a magasba, hogy mindenkinek megmutassa, milyen boldognak érzi magát.
A molnár és felesége alig hittek a szemüknek, mégis csendes örömmel figyelték, ahogy a fa kivirult attól, hogy a leányka mindenért megdicsérte, amit az csak növesztett magán.
Legjobban a leányka örült, hogy az ő fája mindazoknak, akik megcsodálták,
bátorságot és kedvet adott az élethez.
